..kitekintő...

Patrik születése


...
Vasárnapra egész napos szülinapi bulira voltunk hivatalosak a leendő nagybácsihoz! (már két hete megbeszéltük pocaklakó Patrikkal, hogy ezt a bulit mindenképpen várja még meg odabennt, aztán szabad a pálya) Már egy héttel túl voltunka kiírt időponton, de semmi jele nem volt, hogy a napokban szülni fogok.A buli nagyon jól sikerült- jó nagy a család- a férjem egész délután focizott a gyerekekkel, úgy elfáradt, hogy alig bírt hazavezetni. Már útközben hazafelé is éreztem, hogy kicsit mintha sűrűbben keményedne a pocim a szokásosnál, de egyáltalán nem fájt, így nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.Tévéztünk, aztán úgy 10 óra felé szóltam apának, hogy ne nagyon feküdjön le mert egyre sűrűbben fájdogál a hasam. Mértük az időt először 10, majd 5 percesek voltak a "fájdogálások". Ez ment kb másfél órán keresztül. Mivel a nagyon "okos" védőnénim azt mondta, hogy 5 perces fájásokkal azonnal induljunk a kórházba, így elkezdtünk szedelőzködni, és elindultunk.Választott orvosom nem volt, szülésznőm se, így igen örültek nekünk mikor éjfél körül betoppantunk, hogy jöttünk szülni.A dokibácsi aki megvizsgált rémesen bunkó volt, nem hitte el, hogy 5 perces fájásaim vannak- pedig akkor már igen csak erőteljesnek éreztem a dolgot!-Megvizsgált és azt mondta, hogy alig 1 cm-re vagyok kitágulva. Természetesen a CTG sem mutatott csak gyenge fájásokat, és a szülésznő is igen érdekesen nézett, amikor meg merte kérdezni, hogy felállhatnék-e a CTG közben, mert ülve borzasztóan éreztem magam, ha jött az összehúzódás. Persze ülnöm kellett. A CTG után elfoglalhattunk egy szülőszobát, ránkcsukták az ajtót azzal, hogy próbáljunk meg aludni. Egyszer még voltam kinnt éjszaka CTG-n, de ezen kívül senki nem volt ránk kíváncsi. Mondanom se kell, hogy egy percet sem aludtam, állandóan az órát lestem, mintha az megoldaná a dolgomat. Reggel hatkor vizsgálat, egy új doki vizsgált, a szűk egy centiből, bő 1 centi lett az éjszaka folyamán! Na itt kezdtem elveszteni a nagy magabiztosságomat. Matekból azért voltam olyan jó, hogy kiszámoljam sacc per kábé, hogy lehet, hogy még holnap este is itt fogunk csücsülni a szülőszobán. Apa is látta rajtam az elkeseredést, de igazából annyira ki volt merülve az előző naptól, meg a széken töltött éjszakától, hogy nem igazán tudott mit mondani.Reggel nyolc: megjött a váltás- és a megváltás:) egy nagyon szimpi szülésznő személyében. De jött az újabb vizsgálat és ítélet: burkot kell repeszteni. (őszintén szólva a mai eszemmel és a szülés előtti eszemmel is nemet mondtam volna, ott valami miatt beleegyeztem. Talán mégiscsak lehet benne valami, hogy az ember ilyen esetben kiszolgáltatott...)Szóval megtörtént a burokrepesztés, kb két csepp magzatvíz folyt ki, mivel az én drágám feje már igencsak letakarta a szűk kijáratot.Zuhany, séta, vízivás ezerrel, séta, apáratámaszkodás, telefonálás, ilyenekkel múlattuk az időt. Innen pontosan időpontra már nem emlékszem.. Az újabb vizsgálat kiderítette, hogy a burokrepesztés nem járt erdménnyel, sajnos be kell kötni egy infúziót. Sétának lőttek. Bár annyit megengedett a szülésznő, hogy ücsörögjek az ágy szélén, és amikor jön a fájás felállhassak toporogni, mert csak így tudtam elviselni a fájásokat. A sok vízivás eredménye hányás lett, apa szerintem ekkora ijedt meg igazán, meg akkor amikor nem tudott elmenni kaját venni magának, mert ő volt a támasztékom, és szabályosan bőgtem mikor kiment a szülőszobából. (nem irigylem azokat akik egyedül szülnek)Azt hiszem egy újabb vizsgálatnál kerültem fel újra fekvő pozícióba, de akkor már annyira fáradt voltam, és olyan erővel jöttek a fájások, hogy közben a falat tudtam volna kaparni, és szinte önkívületi állapotban voltam. Na apának ekkor lett elege az egészből, mikor egy kicsit észhez tértem elkezdett az EDA-ról beszélni. (Nem ezekkel a szavakkal... de akkor is honnan tud ő ilyeneket??)Jött megint egy fájás, ő meg kirohant a szülészőért, hogy kérünk fájdalomcsillapítót.(Azt hiszem itt adtam meg magam az egész dolognak- vagyis itt jöttem rá, hogy most nem én irányítok)Megkaptam a szurit a gerincembe, mit mondjak nem volt kellemes élmény, de a vajúdáshoz képest pi...füst.Néhány perc múlva megint emberi formám lehetett, mert mintha apa is megnyugodott volna. Feküdni is bírtam, nem mondom, hogy nem fájt, de elég elviselhető volt! Közben befutott anyukám, akit elengedtek aznap a munkahelyéről, mivel halálra izgulta magát, hogy mi tart ilyen sokáig.Szóval apának is megjött a felmentősereg, végre nem egyedül kellett engem támogatni:)Mikor bekötötték az epidurált megvizsgált még egy dokibács aki nagyon aranyos volt és azt mondta, hogy nincs már sok hátra.És milyen igaza volt! A szülésznő mikor látta rajtam, hogy egy kicsit "kipihentem magam", gyorsított az infúzión, megvizsgált, kicsit kézzel elegyengette az utat odabennt, aztán elment, mert a másik szobában pont születni készült egy baba.Csakhogy az infúziónak köszönhetően, nálam is beindultak a dolgok, be is pánikoltam egy kicsit, apát rögtön ugrasztottam is, hogy gyorsan hozzon valakit, mert nyomnom kell!Persze nem hozott senkit, csak "üzenetet", hogy próbáljam meg visszatrartani, ha nem megy akkor nyomjak piciket. Hát nem ment. A legrosszabb az volt, hogy nem csak én voltam megijedve, hanem a kedves család is.Aztán végre befutott a szülésznő. Hanyattfekve nem tudtam nyomni- vagyis nem volt eredménye- ezért jobbra balra forgattak, és úgy nyomtam. Végül jött egy dokinéni is, hanyatt fektettek, anyu meg a férjem fogták a lábam és nyomtak velem. egyszer csak szólt a szülésznő, hogy apuka jöjjön csak ide- mert akkor már látszott a pici fejebúbja.. hát az én uram egy hős volt, mert egy kis fehéredésen kívül semmi baja nem volt:)Mikor már láttam én is, hogy mindjárt itt a vége, az nagyon sok erőt adott!Aztán sokadik nyomásra 17:02-kor kibújt a mi kis drágánk, lilult kékült, nyöszörgött, de mindenki egyetértett, hogy nagyon szép kisbaba, nekünk pedig a legszebb! Hát sírtunk mind a hárman! Apa anyukám nyakába borulva, én meg Patrikkal a kezemben.(meg még most is könnyes a szemem mikor visszagondolok erre a pillanatra.)Hát így történt az első fiunk születése...